Büszkeségeink
Kezdőlap / Városi élet / Ez Pécs / Büszkeségeink / Büszkeségeink

Büszkeségeink

Galvano Bettini da Bologna: (Galvanus Bononiensis) (?–1395) Európai rangú jogtudós, a középkori pécsi egyetem leghíresebb tudósa. Vilmos püspök hívta Pécsre tanítani: az 1370-es évek elején kapott katedrát. A püspökség jogtanácsosa volt, továbbá a király és az egyház érdekében kifejtett diplomáciai tevékenységet.

Janus Pannonius (1434-1472): 1459-től pécsi püspök, diplomáciai, politikai tevékenysége mellett élete végéig írt verseket.

Zsolnay Vilmos (1828-1900): pirogránit feltalálója, közreműködött az eozinnak nevezett lüszteres kerámiamáz technikájának kidolgozásában is kerámikusművész. Számos hazai épületnél használták találmányát a fagyálló pirogránitot. (budai Mátyás-templom, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Állami Földtani Intézet, a budapesti Nagyvásárcsarnok, az Országház és a Műcsarnok).

Csontváry-Kosztka Tivadar (1853–1919): Gyógyszerészként dolgozott, majd Münchenben tanult festeni. Mintegy száz, leginkább posztimpresszionista művet alkotott, sajátos színelmélettel és használattal. Élete végén szaporodtak látnoki-profetikus allűrjei. Elismerést inkább a külföldi kiállítások, semmint hazai fogadtatása hozott számára. Munkásságának bemutatására Pécs belvárosában Gerlóczy gyűjteményéből alapították meg a Csontváry Múzeumot 1973-ban.

Heim Pál (1875–1929): Az egyik legnagyobb magyar gyermekgyógyász. 1923-1924-ben élt Pécsen, munkásságának kutatói tevékenységének legtermékenyebb korszaka volt ez az időszak.

Breuer Marcell (1902–1981): Pécsett született, alsó és középfokú tanulmányait is itt végezte. A németországi Bauhaus művészeti szabadiskolában végzett. A honi mérnöki kamara nem ismeri el a Bauhaus-oklevelet, emiatt itthon nem tervezhetett. A designer előbb Angliában, majd az USA-ban próbált szerencsét.
A csővázas bútorok tervezése kapcsán vált ismertté világszerte. A Harvard Egyetemen építész generációk nevelődtek a keze alatt, kora egyik sztárépítésze lett. A Time magazin 1968-ban a modern építészetet meghatározó 13 alkotó közé sorolta.

Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző) (1906–1997): „op-art” legjelentősebb képviselője. Festő és reklámgrafikus volt, nagyobb áttörést az 1961-es, Kassák Lajossal közösen rendezett párizsi kiállítása jelentette számára. A klasszikus avantgárd kelet-európai közelmúltjának eszméi kapcsolódtak össze a modern Nyugat struktúra elvű, és új illuzionizmus felé átalakuló vizuális művészeti törekvéseivel a műveiben.

Szentágothai János (1912-1994): egyik legnagyobb magyar anatómus, a PTE díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke 1976-tól 1985-ig. Oktatási pályájának kezdetén új technikákat dolgozott ki a degeneráció kutatásával kapcsolatban, ezzel a neuroanatómiában elismert szaktekintéllyé vált. A háborúból 1946-ban tért haza. Ekkor a Pécsi Orvostudományi Egyetemre került, ahol az anatómiai tanszék vezetőjévé nevezték ki. A tanszék háború utáni újraindítása után a vesztibuláris rendszer és a neuroendokrinológia témakörével foglalkozott. Pécsi évei alatt iskolateremtő munkát végzett a neuroanatómia terén. 1948-ban az MTA levelező tagjává választották. 1961-ben az ő tanszékén kezdték hazánkban az elektronmikroszkópos agykutatást. Leghíresebb tudományos munkája a Kiss Ferenccel készített Az ember anatómiájának atlasza című, általa rajzolt tankönyv, amelyet tizenhárom nyelvre fordítottak le és száznál több kiadást ért meg. Azt vallotta, hogy az ember beszédfejlődésének zöme féléves korától másfél éves koráig tart, és benne a kommunikáció igény a legfontosabb tényező. 2004-ben a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karán megalakult a Szentágothai János Protestáns Szakkollégium. 2012 óta pedig az ő nevét viseli a Pécsi Tudományegyetem 2012 júniusában átadott tudományos kutatóközpontja a Szentágothai János Kutatóközpont.